A Perjátszó Kör invitál minden kedves érdeklődőt "Az Al Capone-akta" című kétfelvonásos perjátékára.

Időpont: 2011. március 23. (szerda) 19.30. 

Helyszín: ELTE ÁJK, V. Egyetem tér 1-3, I. emelet  Aula Magna  

  „Ha sárba hull a fényes, kárörömmel

Szemléli a por, gúnnyal illeti,

Mint hogyha ön-mocskát igazolná.”

Madách Imre: Az ember tragédiája

Széchenyi István, Kossuth Lajos, Petőfi Sándor, márciusi ifjak, V. Ferdinánd, Ferenc József, Nemzeti dal, európai forradalmi láz. Kulcsszavak az átlagos középiskolai 1848-1849-es megemlékezésekről. A katonai vereség után megkreált forradalmi mítosz igazán nagy elvárást teljesített; piedesztára emelte egy képben Széchenyi Istvánt, Kossuth Lajost és Ferenc Józsefet. A dicsőséges szabadságharc emlékét az a historizáló korszak teremtette meg, amelyben nincs helye belső ellentmondásnak és feloldhatatlan dilemmáknak. A szereposztás a köztudatban ismert: Petőfi lángoszlopként járt a nép előtt a szent harcra buzdítva, Széchenyi nemzetét féltő lelke meghasadt az elmegyógyintézetben, Kossuth földöntúli hatalma hegyeket mozgatott meg és seregeket teremtett, a jóságos uralkodót pedig gaz tanácsadók vezették félre. A rontó démon pedig Görgey Artúr, aki egyedül tette tönkre mindazt, amit a többiek megalkottak.

A magyar történelem egyik legkiemelkedőbb eseményének feldolgozása könyvtárnyi irodalmat tölt meg és valószínűleg fog is még. A szabadságharc és forradalom aktuális tényeiből merítve pedig megalkotjuk azt az ünnepet, amely több, mint egy rendhagyó történelemóra;  egy olyan kitüntetett napot jelöl, amelyen egy ország vagy egy nép nemzeti összetartozását ünnepli. Ez rendjén is van, azonban ideje lenne az újabb történelmi tények megfelelő értelmezése; és erre a legmegfelelőbb pillanat az ünneplés, nem pedig a szűk réteg által olvasott szaklapok tartalmas hasábjai.

Jómagam mindig is mély közönnyel hallgattam azon elmélkedéseket, amely a magyar szabadságharc és forradalom fontosságát megkérdőjelezte, azt bizonygatva, hogy az nem más mint a magyar sorsszerűségbe illeszkedő szükségszerű kudarc – „a magyarokat Mátyás király óta mindig csak leverik”. Örömmel tapasztalom, hogy a nem lenézendő erőfeszítések gyümölcseként az újabb generációk történelmi emlékezetében kezd tudatosulni; a szabadságharc csupán katonai vereséget szenvedett, mivel a Habsburg-ház kénytelen-kelletlen elfelejtette visszavonni azokat a forradalmi vívmányokat (jobbágyfelszabadítás, törvény előtti egyenlőség), amelyek nélkül hazánk fejlődése nem teljesedhetett volna ki később a kiegyezés időszakában. Mindemellett a másik nagy mítosz - miszerint Görgey Artúr egyszemélyben tehető felelőssé a szabadságharc bukásáért -, nehezebben akar elfelejtődni. Noha már a napvilágra került egykorú források alapján nem nehéz bizonyítani a Görgey ellen felhozott vádak képtelenségét. Bár az újabb tankönyvek objektívebben mutatják be a parancsnok szerepét, az árulás legendája főként az idősebb generáció tagjai között jórészt tartja magát. Elpusztíthatatlan életerejét valószínűleg épp annak köszöni, hogy olyan vágyakból, képzeletekből és ítéletekből táplálkozik, melyek egymásból nem is következnek, így nem is cáfolhatók. Hogy Görgey működésének melyik szakában és miként árulta el a szabadság ügyét, arról koronként különböző véleményeket találunk, de még ugyanaz a vádpont is különböző értelmet nyer aszerint, hogy épp a nemzet vagy a progresszív osztálytörekvéseknek, az országgyűlés vagy a rábízott sereg elárulásában akarják bűnösnek kimondani. A marxista történészeknél felbukkanó vád arra utal, hogy Görgey nem marasztalta táborában a hazakívánó népfelkelőket, miután bebizonyosodott alkalmatlanságuk a reguláris alakulatok elleni műveleteknél. Kossuth kezdetben több reményt fűzött a kaszás nemzetőrök és szabadcsapatok működéséhez, de Schwechatnál szerzett személyes tapasztalatai alapján megváltoztatta álláspontját. Az osztályharcos történetírás nagy lelkesedéssel elevenítette fel Kossuth kezdeti illúziót a gerilla-hadviseléssel kapcsolatban. A tények azonban makacs dolgok; a magyar tábornokoknak keservesen kellett tapasztalniuk a nép részvétlenségét, és amúgy is, a nemesi értelmiség sorából kikerült vezetők számára idegen volt a totális háború meghirdetése, azonban szánalmasan történelmietlen az a felfogás, ami őket ezért elmarasztalja. Görgeyt okolják, mintha ő ellenezte volna a néptömegek bevonását az önvédelmi harcba. Szolgálati közlemény: nem ellenezte. A lehetőségekhez képest igyekezett belőlük „profi” hadsereget formálni.

A Görgey elleni rágalmakat terjesztő emigránsok – Kossuth Lajos, Szemere Bertalan – elérték céljukat: a szabadságharcban szerepet játszó politikai irányzatok vitája a bukás után eltorzítva folytatódott tovább. Nemcsak a függetlenségi nyilatkozat által megpecsételt konfrontációs politika utólagos igazolásához kellett a bűnbak; a vád egyszersmind kényelmetlen helyzetbe hozta politikai ellenfeleiket, a Görgeyvel „összejátszó” békepárt híveit. A vereség, úgy tűnt, azokat igazolja, akik korábban a békés kiegyezés lehetőségét szorgalmazták: tehát ki kellett mutatni felelősségüket a bukás körül. A Görgey elleni támadás nekik szóló burkolt fenyegetés és így a velük szembeni nyílt fellépés nem lett volna tanácsos. A Kossuth/Görgey oppozíció vita aktuális tétje állandóan változik. Sokáig az általános iskoláktól az egyetemekig Magyarországon olyan tankönyvekből tanították a történelmet, melyek Görgeyt a forradalom hol titkos, hol nyílt ellenségeként ábrázolják, és a szerzők által oly jól ismert objektív szükségszerű történelmi haladás útjában ő maradt a legfőbb akadály.

A vulgármarxista kurzus történészei számára 1956 előtt egyedüli értékmérő a Kossuthoz való viszony. A karizmatikus vezér az, aki a nép érdekét mindig helyesen ismeri fel és mintegy megtestesíti. Bálványozott alakját hozzáigazították az „újabb” kor populista diktatúráinak normáihoz: diadalmasabb és csalhatatlanabb volt mint valaha. Görgey, ha nem lett volna, ki kellett volna találni, hogy illusztrálja: az igazi ellenség mindig a belső ellenség, aki a haladás táborában megbújva szövi alattomos tervét. Minden kudarcot és ellentmondást titkos és nyílt árulók nyakába varrtak, Kossuthot pedig csak azért hibáztatják, mert lágy szíve vagy „osztálykorlátai” megakadályozták abban, hogy a Madarász László és Perczel Mór által követelt terrorintézkedéseket bevezesse, és így elmulasztotta a leszámolást a belső ellenséggel.

Természetesen Görgey az, aki állítólag a leginkább idegenkedett a forradalmi hadviselés módszereitől, és kiirtott seregéből minden népi szellemet. „Kiképzés ürügyén” az újoncokat határszolgálat helyett Komáromba vezényli, „hadászati elgondolásokra hivatkozva” vezeti a hadműveleteket – ejnye! -, „szélnek ereszti” a reguláris hadviselésre alkalmatlan népfölkelőket, és elveti a totális népháború eszméjét – például akkor, amikor Kossuth azt követeli, hogy a visszavonuló sereg gyújtson fel, pusztítson el mindent maga mögött. 

Minden év március 15-éje a magyar forradalom és szabadságharc kitörésének időpontja. A hangsúly a kitörésen van és természetesen abban Kossuth Lajos elévülhetetlen érdemeket szerzett. Egy ünnep mint a közösség összetartozást segítő esemény szükségszerűen pozitív tartalommal kell rendelkezzen, hogy hozzájáruljon az ünneplésben részt vevők nemzeti identitásának építéséhez. A joggal ünnepelt kezdet ugyanakkor háttérbe szorítja a forradalom lezárását és így mintha nem emelnénk ki a fentebb elért eredményt Habsburg-házzal szemben. Holott pont a katonai ellenállás ténye és az utána következő korszak mutatta meg annak fontosságát; „a magyar szabadságharc bukása után a nemzetiségek jutalmul ugyanazt kapták, amit a magyarok büntetésül” – erősíti meg Pulszky Ferenc híres mondata. 

Ha az ünnepelt forradalom mai megemlékezésein Kossuth, Petőfi és a jól ismert többi név joggal érdemli ki az utókor elismerését, akkor a végeredmény levezénylésében központi szerepet játszó Görgey Artúr is mindenképp hasonló elismerést érdemel a későbbi megemlékezőktől, mivel a temesvári vereség (augusztus 9.) után Kossuth 1849. augusztus 11-én ráruházta a katonai és a polgári teljhatalmat. Például annak kifejtését, hogy a fegyverletételről való döntést Görgey nem egymaga hozta meg, hanem az aradi haditanács, Görgey írásban előterjesztett javaslatára, de a vezér szándékos távollétében. „Magukra hagyom most önöket, nehogy jelenlétemtől zavarva javaslatomat kevésbé alaposan világítsák meg minden oldalról, és a lehetséges következményeket kevésbé gondosan mérlegeljék; és mindenekelőtt arra kérem önöket – kötelezve magam, hogy határozatuk értelmében fogok cselekedni -, hogy ne áltassák magukat rózsás reményekkel, mert lehet, hogy utunk a vérpadra vezet” – figyelmezteti társait. A döntés mindent figyelembe vett és a lehető legjobb volt. A magyar sereg a két küzdő fél ügyébe harmadikként avatkozó cári hadak előtt tették le a fegyvert. A Habsburgok ajándékként kapták vissza a soha be nem hódolt tartományt egy olyan külhatalom kezéből, melytől maguknak is volt okuk tartani. Ennek a gesztusnak ára volt: a tizenhárom tábornok élete. Schwarzenberg osztrák miniszterelnököt az e napokban készült tervezetét, amely a megadás esetén a katonai vezetőknek szabad eltávozást engedett volna külföldre, nem a fegyverletétel bevégzett ténye indította utóbb az engedékenyebb álláspont elvetésére, hanem a gyűlölet és a tehetetlen bosszúvágy, amiért a magyar tisztikar döntése győzelmét megaláztatásra változtatta, és megfosztotta annak gyümölcsétől. A tábornokok életük árán megmentették a magyar fegyverek becsületét, de annál többet is: minden tényleges jogfolytonossági követelés ezen a tettükön alapul. Ezt a tényt örökíti meg Görgey legnagyobb hatású politikai tette, a világosi kapituláció.

Az árulási vád az emigráció körében Kossuth politikai befolyásának helyreállítását szolgálta; a külhatalmakat arról volt hivatott meggyőzni, hogyha támogatják őt egy újabb magyarországi felkelés kirobbantásában, az katonailag sikeres lehet; az otthoniaknak pedig vigaszt kínált: ármány és pártütés csavarta ki kezünkből a már kivívott diadalt. Azonban a nemzet önbizalmának helyreállításához nem volt szükség erre az önámításra. A helytállás két világhatalom ellenében megmutatta meg e nemzet politikai és katonai súlyát. Erkölcsi erejét pedig a vádaskodás és a hamis illúziók csak megronthatták. A szabdságharc betöltötte rendeltetését: ez kovácsolta nemzetté – a szó modern, polgári értelmében – a soknyelvű és hűbéri kiváltságoktól széttagolt ország lakóinak többségét. A közösen vállalt áldozat – a szabadságharc és a rákövetkező kényuralmi korszak – szilárdította meg a nemzet az összetartozás tudatát.  Ha valamit érdemes ünnepelni március 15-én, akkor e tényt joggal az.

Fehér Zoltán írása

Az EHA tagjai közösen ünneplik március 15-ét, melynek keretében részt veszünk a Nemzeti Múzeumnál szervezett állami megemlékezésen. A megemlékezést követően egy közeli helyre beülünk kávézni, borozni, teázni, sörözni.

Minden Olvasót szeretettel várunk!

Találkozó: kedden, 9.30-kor az ELTE ÁJK B. épülete előtt.

Esemény facebookon: http://www.facebook.com/event.php?eid=204600179566119&index=1

 „Csak az emberek dűlnek ki, hitük megmarad másokban, és ez a fő.”

Tormay Cécile mérlege kritikusai szerint: fasiszta, antiszemita, irredenta, nacionalista. Azonban saját vagy kapott ellenszenvünk nem tehet oly szemellenzőssé minket, hogy az egyes írok, költők  irodalmi munkásságát ne tudjuk objektíven értékelni. S a fent említett kritkákkat cseppet sem egyetértve állíthatom, irodalmi tevékenysége alapján Tormay Cécile írónő megérdemelné, hogy többen emlékezzenek rá. Mert minden nemzet fennmaradásának egyetlen lehetősége, hogy ápolja, gondozza mindazt, ami segít megélni nemzeti önazonosságát és Tormay Célcile munkássága segíthet.

A II. világháborút követően okos és fondorlatos elmék el kívántak távolítani minden ilyen dolgot Magyarországról. Ennek a mesterkedésnek lett áldozata, a háború előtt az irodalmi életben mind belföldön, mind külföldön egyaránt elismert írónő, akinek művei hozzájárulhattak volna a hazaszeretet, a nemzeti eszme ápolásához. Őt is végig ezek az érzelmek vezérelték, így nem kerülhette el, hogy a baloldali sajtó célkeresztjébe kerüljön. Sajnos a támadások kihatással voltak egészségére is, hozzájárultak korai halálához. Amikor pedig az ominózus újságok mögött álló politikai csoport hatalomra került, olyan hatásos „kultúrpolitika” került bevezetésre, amely miatt Tormay Cécile neve rendkívül méltatlanul ismeretlen a mai emberek többsége számára. Írásom ezt a helyzetet kívánja enyhíteni.

 Pályájának sok állomása okot adott arra, hogy szálka legyen egyesek szemében. Ha számba vesszük ezeket a momentumokat, jobban megismerhetjük az írónő munkásságát és feltárhatjuk annak az okait, hogy miért ismerik ma őt olyan kevesen.

Tormay Cécile (1875-1937) nemesi származású asszony volt, családja rangját a XIX. század végén kapta. Meglehetősen széleskörű műveltségre tett szert, eredetiben tanulmányozta a világirodalmat német, olasz, francia, angol és latin nyelven. Ennek megfelelően kortársai nyugati gondolkodásúnak és nyugati műveltségűnek jellemezték. 1911-ben jelent meg első sikeres műve, az Emberek a kövek közt. A Régi ház (1914) című családregénye az MTA Péczely- díját nyerte el, amellyel a legjobb történelmi regényeket jutalmazták. Az I. világháborús összeomlásnak, illetve az azutáni időszaknak nem csak passzív szemlélője, hanem tevékeny részese volt. Meghatározó szerepet játszott a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége elnevezésű szervezet megalapításában, amellyel a korszak polgári erőit kívánta támogatni. Saját oldalának bénultságát tapasztalva határozta el, hogy a nőket egy táborba gyűjtve mutat példát a férfiaknak, megpróbált a Károlyi-ellenes oldalon egyfajta integráló szerepet betölteni.

Tormay Cécile legfontosabb műve, a Bujdosó könyv; az őszirózsás forradalom, a Károlyi – kormány és a Tanácsköztársaság időszakát mutatja be naplószerűen, a szemtanú hitelességével. Mondanom sem kell, hogy egészen mást tudhatunk meg az írónő tolmácsolásában a korszakról, mint amit olvastunk a történelemkönyvekben. Károlyi Mihály és Kun Béla kapcsolatairól és „áldásos” tevékenységükről olyan dolgokat mer leírni, amelyek alapján talán nem azokra, a nyilvánvalóan valótlan következtetésekre jutnánk, mint amiket eddig tanultunk. Továbbá a könyv azért is „veszélyes” mert ha valaki, már tájékozódott a fent említett személyek tetteiről, akkor történelmi nézeteiben csak megerősödhet, aki pedig eddig csak a „hivatalos verziót” tanulmányozta, az esetleg elgondolkodik, hogy talán mégis másképpen történtek egyes események.

Ha megpróbálunk visszaemlékezni az irodalomórán elhangzottakra, eszünkbe juthat, hogy a két világháború között a Nyugat című folyóiraton kívül is volt irodalmi élet. Természetesen nem vonhatom kétségbe, hogy a Nyugatot nagy tiszteletben kell részesíteni, de mindenképp említést érdemel, hogy Tormay Cécile 1923-ban megalapította a Napkelet" című folyóiratot, amellyel kimondottan ellensúlyozni kívánta a „nyugatosok” szellemi irányzatát. Tormay lapja nem volt gyalázkodó. A Nyugat egyik kritikusa Schöpflin Aladár szerint is „tónusa előkelő és írókhoz méltó volt”.

De mindezek ellenére Tormay Cécile legnagyobb tragédiáját az 1937-es év hozta. 1937-ben irodalmi Nobel-díjra jelölték, amit csak azért nem vehetett át, mert elhunyt, a díjat pedig szabály szerint csak élő személy kaphatja meg. Fő bírálói efölött szoktak leginkább átsiklani vele kapcsolatban, és azt, hogy ha történetesen egy évvel később távozott volna az élők sorából Kertész Imrével egy polcon kéne őt emlegetni.

Tereki Máté írása

Tormay Cécile további művei az EHA ajánlásával:

 Magyar Legendárium (1930)

A virágok városa (1935)

Szirének hazája (1935)

Csallóközi hattyú (1933)

A túlsó parton (1934)

A fehér barát (1937)

A megbomló képzetű valóságtagadók futószalagján folyó demagóggyártás szűnni nem akaró termelése egyre-számra veti ki magából az újabb és újabb skizofréniával egy polcon említhető betegséggel kezelendő hangoskodókat.

Manapság egyre több dologról, amit látok jut eszembe egy-egy könyv, amit olvastam, pedig ennek talán fordítva kellene lennie.

 Heller Ágnes asszony és Morvai Krisztina asszony Európai Parlamenti összevicsorítása után eszembe jutott lekapni a polcról Stephen Fry zseniális  „A Liar” c. irományát. A könyv egy angol tanárokból, értelmiségiekből és tehetős ráérőkből álló klub életét mutatja be, akik legkedveltebb időtöltése, hogy maguk teljes körű szórakozatására különböző sötétebbnél sötétebb titkos összefonódásokat kreálnak, amelyeket aztán egy járni tanuló gyermek lelkesedésével bogoznak össze, hogy végül saját képzeletük e beteg szüleményét egy kívülálló, mit sem sejtő bevonásával megoldják. A társaság olyan nemzetközi szinten összefonódott bűnszervezeteket fikciónál, és olyan demokráciát nyomorba döntő, országokon áthidaló módszereket fest le a mit sem tudó áldozatnak, amelyek minden részletben kiforrt voltuk folytán nem kerülhetnek megkérdőjelezésre. A héten megtartásra kerülő strasbourgi plenáris ülésre az Európai Unió bonyodalomszövögető vészmadár 'wokrgroup'-ja, a szocialista, liberális és magukat zöldnek valló (de inkább olyan fonnyadt zöldre gondoljunk) párt az Egyesült Baloldallal egyetértésben újabb határozattervezettel kívánja az EPP és köztük a magyar delegáltak idegeit lefárasztani. Mint tudjuk, a Bizottság és a magyar Kormány már hetekkel ezelőtt megállapodott a sokat átcsámcsogott média törvényről, de a lelkes társaság csak nem nyugszik. Az ártatlanul szemlélődő európai sajtó pedig csak szívja-szívja magába egyre nagyobb horderejű agyszüleményeiket a magyar demokrácia végleges megszűnéséről. De hát nincs mese, Daniel Cohl-Bendit már rég megregulázta Orbán Viktor miniszterelnök urat is, hogy ez így nem lesz jó.  Valamint Heller Ágnes is előadta a maga kis különszámát egy érdekes lázálomról mesélve, ahol 2006. október 23-án Budapest utcáin a madarak csiripeltek, a bárányfelhők úsztak az égen, és a csendes estében néhány liberális filozófus verejtékes pályázati pénzért serényen megdolgozni akaró tollsercegésen kívül a város néma csendbe burkolódzott. Fry könyvében hosszasnak elemzi hazugságra épülő társaságának módszereit, amellyel a hazugság beágyazódik az agyba, és amely a hazugságok igaznak tűnő előadására képessé varázsolja őket. Szerinte az agyunkban minden egyes esemény, történés receptorokkal kapcsolódik az emlékeinkbe. Azért emlékszünk egyes eseményekre jobban, mert azok ténylegesen megtörténtek és érzések, illatok, képek, hangok kapcsolnak az adott információhoz. Amikor pedig hazudunk, az agyunknak egy hamis képet gyártunk, kreálunk azáltal, hogy elmeséljük, tehát mi magunk teremtjük meg azt. De a laza kapocs folytán, minthogy az eseményhez semmilyen érzelmi, idegi, hangi kötődésünk nincsen, azzal találhatjuk szembe magunkat, hogy a hazugságunkra nehezen vagyunk képesek visszaemlékezni. Talán minden egyes elmondáskor változtatunk is rajta, ezért az információ képlékeny marad. A hazugságok hitelesebb előadására ezért mindig az képes inkább, aki jobban és kifinomultabban képes kapcsokat gyártani a kreált információkhoz. Másrészről a hazugság nem tartható fenn örökké. Pont azért, mert a hosszú távú memóriánk nem képes a hazugságokat hónapok, évek múltán úgy rekreálni, ahogy az annak idején elhangzott; a hazugság magyarázkodásba, majd „coming-out”-ba torkoll. Legalábbis a könyvben leírtak szerint a színvallásnak mindig el kell következni. Amikor a hazugságot olyan erélyesen tálalják, mint ahogy Heller képviselőasszony kirohant a Parlamentben, akkor nincs vita arról, hogy elméjében a legmesszebbmenőkig kapcsok százai ragasztják be a hazug információt. Persze nem kívánom érdekességi, szórakoztatás-technikai szempontokból minősíteni az ilyen fajta kinyilatkoztatásokat. A Harry Potter könyvek ostoba varázslónőjén, Ms Dolores Umbirgde-n is rendkívül jókat derültem, mikor  Voldemort visszatérése után több kötettel is még mindig tamáskodott. És kellett ilyen jellem is a könyvbe, az olvasónak volt kit utálnia, antipatikus karakterének kentaurok általi elhurcolásakor pedig az olvasó megkönnyebbülhetett. A jó és a rossz összecsapása elengedhetetlen minden sikerkönyvben. Nos Heller Ágnes ilyen fajta száműzetésére talán többen is vágynak, ám annak bekövetkezte nem túl valószínű. Javaslnám inkább a következőt, Stephen Fry sikerkönyvén elindulva Heller asszonynak nagyon jót tenne, ha a nyugati sajtó ijesztegetése és Magyarország hírnevének aláásása helyett fikciós regények írására szánná minden idejét. Valószínűsítem Fry úr nem fog nagyon megsértődni, ha Heller asszony könyveinek minden egyes példányát „A Liar” c. mű szinapszisával kezdi majd: „Not one word of the following is true!” (vagyis „A következőkből egy szó sem igaz!”).