A megbomló képzetű valóságtagadók futószalagján folyó demagóggyártás szűnni nem akaró termelése egyre-számra veti ki magából az újabb és újabb skizofréniával egy polcon említhető betegséggel kezelendő hangoskodókat.

Manapság egyre több dologról, amit látok jut eszembe egy-egy könyv, amit olvastam, pedig ennek talán fordítva kellene lennie.

 Heller Ágnes asszony és Morvai Krisztina asszony Európai Parlamenti összevicsorítása után eszembe jutott lekapni a polcról Stephen Fry zseniális  „A Liar” c. irományát. A könyv egy angol tanárokból, értelmiségiekből és tehetős ráérőkből álló klub életét mutatja be, akik legkedveltebb időtöltése, hogy maguk teljes körű szórakozatására különböző sötétebbnél sötétebb titkos összefonódásokat kreálnak, amelyeket aztán egy járni tanuló gyermek lelkesedésével bogoznak össze, hogy végül saját képzeletük e beteg szüleményét egy kívülálló, mit sem sejtő bevonásával megoldják. A társaság olyan nemzetközi szinten összefonódott bűnszervezeteket fikciónál, és olyan demokráciát nyomorba döntő, országokon áthidaló módszereket fest le a mit sem tudó áldozatnak, amelyek minden részletben kiforrt voltuk folytán nem kerülhetnek megkérdőjelezésre. A héten megtartásra kerülő strasbourgi plenáris ülésre az Európai Unió bonyodalomszövögető vészmadár 'wokrgroup'-ja, a szocialista, liberális és magukat zöldnek valló (de inkább olyan fonnyadt zöldre gondoljunk) párt az Egyesült Baloldallal egyetértésben újabb határozattervezettel kívánja az EPP és köztük a magyar delegáltak idegeit lefárasztani. Mint tudjuk, a Bizottság és a magyar Kormány már hetekkel ezelőtt megállapodott a sokat átcsámcsogott média törvényről, de a lelkes társaság csak nem nyugszik. Az ártatlanul szemlélődő európai sajtó pedig csak szívja-szívja magába egyre nagyobb horderejű agyszüleményeiket a magyar demokrácia végleges megszűnéséről. De hát nincs mese, Daniel Cohl-Bendit már rég megregulázta Orbán Viktor miniszterelnök urat is, hogy ez így nem lesz jó.  Valamint Heller Ágnes is előadta a maga kis különszámát egy érdekes lázálomról mesélve, ahol 2006. október 23-án Budapest utcáin a madarak csiripeltek, a bárányfelhők úsztak az égen, és a csendes estében néhány liberális filozófus verejtékes pályázati pénzért serényen megdolgozni akaró tollsercegésen kívül a város néma csendbe burkolódzott. Fry könyvében hosszasnak elemzi hazugságra épülő társaságának módszereit, amellyel a hazugság beágyazódik az agyba, és amely a hazugságok igaznak tűnő előadására képessé varázsolja őket. Szerinte az agyunkban minden egyes esemény, történés receptorokkal kapcsolódik az emlékeinkbe. Azért emlékszünk egyes eseményekre jobban, mert azok ténylegesen megtörténtek és érzések, illatok, képek, hangok kapcsolnak az adott információhoz. Amikor pedig hazudunk, az agyunknak egy hamis képet gyártunk, kreálunk azáltal, hogy elmeséljük, tehát mi magunk teremtjük meg azt. De a laza kapocs folytán, minthogy az eseményhez semmilyen érzelmi, idegi, hangi kötődésünk nincsen, azzal találhatjuk szembe magunkat, hogy a hazugságunkra nehezen vagyunk képesek visszaemlékezni. Talán minden egyes elmondáskor változtatunk is rajta, ezért az információ képlékeny marad. A hazugságok hitelesebb előadására ezért mindig az képes inkább, aki jobban és kifinomultabban képes kapcsokat gyártani a kreált információkhoz. Másrészről a hazugság nem tartható fenn örökké. Pont azért, mert a hosszú távú memóriánk nem képes a hazugságokat hónapok, évek múltán úgy rekreálni, ahogy az annak idején elhangzott; a hazugság magyarázkodásba, majd „coming-out”-ba torkoll. Legalábbis a könyvben leírtak szerint a színvallásnak mindig el kell következni. Amikor a hazugságot olyan erélyesen tálalják, mint ahogy Heller képviselőasszony kirohant a Parlamentben, akkor nincs vita arról, hogy elméjében a legmesszebbmenőkig kapcsok százai ragasztják be a hazug információt. Persze nem kívánom érdekességi, szórakoztatás-technikai szempontokból minősíteni az ilyen fajta kinyilatkoztatásokat. A Harry Potter könyvek ostoba varázslónőjén, Ms Dolores Umbirgde-n is rendkívül jókat derültem, mikor  Voldemort visszatérése után több kötettel is még mindig tamáskodott. És kellett ilyen jellem is a könyvbe, az olvasónak volt kit utálnia, antipatikus karakterének kentaurok általi elhurcolásakor pedig az olvasó megkönnyebbülhetett. A jó és a rossz összecsapása elengedhetetlen minden sikerkönyvben. Nos Heller Ágnes ilyen fajta száműzetésére talán többen is vágynak, ám annak bekövetkezte nem túl valószínű. Javaslnám inkább a következőt, Stephen Fry sikerkönyvén elindulva Heller asszonynak nagyon jót tenne, ha a nyugati sajtó ijesztegetése és Magyarország hírnevének aláásása helyett fikciós regények írására szánná minden idejét. Valószínűsítem Fry úr nem fog nagyon megsértődni, ha Heller asszony könyveinek minden egyes példányát „A Liar” c. mű szinapszisával kezdi majd: „Not one word of the following is true!” (vagyis „A következőkből egy szó sem igaz!”).