„Ha sárba hull a fényes, kárörömmel
Szemléli a por, gúnnyal illeti,
Mint hogyha ön-mocskát igazolná.”
Széchenyi István, Kossuth Lajos, Petőfi Sándor, márciusi ifjak, V. Ferdinánd, Ferenc József, Nemzeti dal, európai forradalmi láz. Kulcsszavak az átlagos középiskolai 1848-1849-es megemlékezésekről. A katonai vereség után megkreált forradalmi mítosz igazán nagy elvárást teljesített; piedesztára emelte egy képben Széchenyi Istvánt, Kossuth Lajost és Ferenc Józsefet. A dicsőséges szabadságharc emlékét az a historizáló korszak teremtette meg, amelyben nincs helye belső ellentmondásnak és feloldhatatlan dilemmáknak. A szereposztás a köztudatban ismert: Petőfi lángoszlopként járt a nép előtt a szent harcra buzdítva, Széchenyi nemzetét féltő lelke meghasadt az elmegyógyintézetben, Kossuth földöntúli hatalma hegyeket mozgatott meg és seregeket teremtett, a jóságos uralkodót pedig gaz tanácsadók vezették félre. A rontó démon pedig Görgey Artúr, aki egyedül tette tönkre mindazt, amit a többiek megalkottak.
A magyar történelem egyik legkiemelkedőbb eseményének feldolgozása könyvtárnyi irodalmat tölt meg és valószínűleg fog is még. A szabadságharc és forradalom aktuális tényeiből merítve pedig megalkotjuk azt az ünnepet, amely több, mint egy rendhagyó történelemóra; egy olyan kitüntetett napot jelöl, amelyen egy ország vagy egy nép nemzeti összetartozását ünnepli. Ez rendjén is van, azonban ideje lenne az újabb történelmi tények megfelelő értelmezése; és erre a legmegfelelőbb pillanat az ünneplés, nem pedig a szűk réteg által olvasott szaklapok tartalmas hasábjai.
Jómagam mindig is mély közönnyel hallgattam azon elmélkedéseket, amely a magyar szabadságharc és forradalom fontosságát megkérdőjelezte, azt bizonygatva, hogy az nem más mint a magyar sorsszerűségbe illeszkedő szükségszerű kudarc – „a magyarokat Mátyás király óta mindig csak leverik”. Örömmel tapasztalom, hogy a nem lenézendő erőfeszítések gyümölcseként az újabb generációk történelmi emlékezetében kezd tudatosulni; a szabadságharc csupán katonai vereséget szenvedett, mivel a Habsburg-ház kénytelen-kelletlen elfelejtette visszavonni azokat a forradalmi vívmányokat (jobbágyfelszabadítás, törvény előtti egyenlőség), amelyek nélkül hazánk fejlődése nem teljesedhetett volna ki később a kiegyezés időszakában. Mindemellett a másik nagy mítosz - miszerint Görgey Artúr egyszemélyben tehető felelőssé a szabadságharc bukásáért -, nehezebben akar elfelejtődni. Noha már a napvilágra került egykorú források alapján nem nehéz bizonyítani a Görgey ellen felhozott vádak képtelenségét. Bár az újabb tankönyvek objektívebben mutatják be a parancsnok szerepét, az árulás legendája főként az idősebb generáció tagjai között jórészt tartja magát. Elpusztíthatatlan életerejét valószínűleg épp annak köszöni, hogy olyan vágyakból, képzeletekből és ítéletekből táplálkozik, melyek egymásból nem is következnek, így nem is cáfolhatók. Hogy Görgey működésének melyik szakában és miként árulta el a szabadság ügyét, arról koronként különböző véleményeket találunk, de még ugyanaz a vádpont is különböző értelmet nyer aszerint, hogy épp a nemzet vagy a progresszív osztálytörekvéseknek, az országgyűlés vagy a rábízott sereg elárulásában akarják bűnösnek kimondani. A marxista történészeknél felbukkanó vád arra utal, hogy Görgey nem marasztalta táborában a hazakívánó népfelkelőket, miután bebizonyosodott alkalmatlanságuk a reguláris alakulatok elleni műveleteknél. Kossuth kezdetben több reményt fűzött a kaszás nemzetőrök és szabadcsapatok működéséhez, de Schwechatnál szerzett személyes tapasztalatai alapján megváltoztatta álláspontját. Az osztályharcos történetírás nagy lelkesedéssel elevenítette fel Kossuth kezdeti illúziót a gerilla-hadviseléssel kapcsolatban. A tények azonban makacs dolgok; a magyar tábornokoknak keservesen kellett tapasztalniuk a nép részvétlenségét, és amúgy is, a nemesi értelmiség sorából kikerült vezetők számára idegen volt a totális háború meghirdetése, azonban szánalmasan történelmietlen az a felfogás, ami őket ezért elmarasztalja. Görgeyt okolják, mintha ő ellenezte volna a néptömegek bevonását az önvédelmi harcba. Szolgálati közlemény: nem ellenezte. A lehetőségekhez képest igyekezett belőlük „profi” hadsereget formálni.
A Görgey elleni rágalmakat terjesztő emigránsok – Kossuth Lajos, Szemere Bertalan – elérték céljukat: a szabadságharcban szerepet játszó politikai irányzatok vitája a bukás után eltorzítva folytatódott tovább. Nemcsak a függetlenségi nyilatkozat által megpecsételt konfrontációs politika utólagos igazolásához kellett a bűnbak; a vád egyszersmind kényelmetlen helyzetbe hozta politikai ellenfeleiket, a Görgeyvel „összejátszó” békepárt híveit. A vereség, úgy tűnt, azokat igazolja, akik korábban a békés kiegyezés lehetőségét szorgalmazták: tehát ki kellett mutatni felelősségüket a bukás körül. A Görgey elleni támadás nekik szóló burkolt fenyegetés és így a velük szembeni nyílt fellépés nem lett volna tanácsos. A Kossuth/Görgey oppozíció vita aktuális tétje állandóan változik. Sokáig az általános iskoláktól az egyetemekig Magyarországon olyan tankönyvekből tanították a történelmet, melyek Görgeyt a forradalom hol titkos, hol nyílt ellenségeként ábrázolják, és a szerzők által oly jól ismert objektív szükségszerű történelmi haladás útjában ő maradt a legfőbb akadály.
A vulgármarxista kurzus történészei számára 1956 előtt egyedüli értékmérő a Kossuthoz való viszony. A karizmatikus vezér az, aki a nép érdekét mindig helyesen ismeri fel és mintegy megtestesíti. Bálványozott alakját hozzáigazították az „újabb” kor populista diktatúráinak normáihoz: diadalmasabb és csalhatatlanabb volt mint valaha. Görgey, ha nem lett volna, ki kellett volna találni, hogy illusztrálja: az igazi ellenség mindig a belső ellenség, aki a haladás táborában megbújva szövi alattomos tervét. Minden kudarcot és ellentmondást titkos és nyílt árulók nyakába varrtak, Kossuthot pedig csak azért hibáztatják, mert lágy szíve vagy „osztálykorlátai” megakadályozták abban, hogy a Madarász László és Perczel Mór által követelt terrorintézkedéseket bevezesse, és így elmulasztotta a leszámolást a belső ellenséggel.
Természetesen Görgey az, aki állítólag a leginkább idegenkedett a forradalmi hadviselés módszereitől, és kiirtott seregéből minden népi szellemet. „Kiképzés ürügyén” az újoncokat határszolgálat helyett Komáromba vezényli, „hadászati elgondolásokra hivatkozva” vezeti a hadműveleteket – ejnye! -, „szélnek ereszti” a reguláris hadviselésre alkalmatlan népfölkelőket, és elveti a totális népháború eszméjét – például akkor, amikor Kossuth azt követeli, hogy a visszavonuló sereg gyújtson fel, pusztítson el mindent maga mögött.
Minden év március 15-éje a magyar forradalom és szabadságharc kitörésének időpontja. A hangsúly a kitörésen van és természetesen abban Kossuth Lajos elévülhetetlen érdemeket szerzett. Egy ünnep mint a közösség összetartozást segítő esemény szükségszerűen pozitív tartalommal kell rendelkezzen, hogy hozzájáruljon az ünneplésben részt vevők nemzeti identitásának építéséhez. A joggal ünnepelt kezdet ugyanakkor háttérbe szorítja a forradalom lezárását és így mintha nem emelnénk ki a fentebb elért eredményt Habsburg-házzal szemben. Holott pont a katonai ellenállás ténye és az utána következő korszak mutatta meg annak fontosságát; „a magyar szabadságharc bukása után a nemzetiségek jutalmul ugyanazt kapták, amit a magyarok büntetésül” – erősíti meg Pulszky Ferenc híres mondata.
Ha az ünnepelt forradalom mai megemlékezésein Kossuth, Petőfi és a jól ismert többi név joggal érdemli ki az utókor elismerését, akkor a végeredmény levezénylésében központi szerepet játszó Görgey Artúr is mindenképp hasonló elismerést érdemel a későbbi megemlékezőktől, mivel a temesvári vereség (augusztus 9.) után Kossuth 1849. augusztus 11-én ráruházta a katonai és a polgári teljhatalmat. Például annak kifejtését, hogy a fegyverletételről való döntést Görgey nem egymaga hozta meg, hanem az aradi haditanács, Görgey írásban előterjesztett javaslatára, de a vezér szándékos távollétében. „Magukra hagyom most önöket, nehogy jelenlétemtől zavarva javaslatomat kevésbé alaposan világítsák meg minden oldalról, és a lehetséges következményeket kevésbé gondosan mérlegeljék; és mindenekelőtt arra kérem önöket – kötelezve magam, hogy határozatuk értelmében fogok cselekedni -, hogy ne áltassák magukat rózsás reményekkel, mert lehet, hogy utunk a vérpadra vezet” – figyelmezteti társait. A döntés mindent figyelembe vett és a lehető legjobb volt. A magyar sereg a két küzdő fél ügyébe harmadikként avatkozó cári hadak előtt tették le a fegyvert. A Habsburgok ajándékként kapták vissza a soha be nem hódolt tartományt egy olyan külhatalom kezéből, melytől maguknak is volt okuk tartani. Ennek a gesztusnak ára volt: a tizenhárom tábornok élete. Schwarzenberg osztrák miniszterelnököt az e napokban készült tervezetét, amely a megadás esetén a katonai vezetőknek szabad eltávozást engedett volna külföldre, nem a fegyverletétel bevégzett ténye indította utóbb az engedékenyebb álláspont elvetésére, hanem a gyűlölet és a tehetetlen bosszúvágy, amiért a magyar tisztikar döntése győzelmét megaláztatásra változtatta, és megfosztotta annak gyümölcsétől. A tábornokok életük árán megmentették a magyar fegyverek becsületét, de annál többet is: minden tényleges jogfolytonossági követelés ezen a tettükön alapul. Ezt a tényt örökíti meg Görgey legnagyobb hatású politikai tette, a világosi kapituláció.
Az árulási vád az emigráció körében Kossuth politikai befolyásának helyreállítását szolgálta; a külhatalmakat arról volt hivatott meggyőzni, hogyha támogatják őt egy újabb magyarországi felkelés kirobbantásában, az katonailag sikeres lehet; az otthoniaknak pedig vigaszt kínált: ármány és pártütés csavarta ki kezünkből a már kivívott diadalt. Azonban a nemzet önbizalmának helyreállításához nem volt szükség erre az önámításra. A helytállás két világhatalom ellenében megmutatta meg e nemzet politikai és katonai súlyát. Erkölcsi erejét pedig a vádaskodás és a hamis illúziók csak megronthatták. A szabdságharc betöltötte rendeltetését: ez kovácsolta nemzetté – a szó modern, polgári értelmében – a soknyelvű és hűbéri kiváltságoktól széttagolt ország lakóinak többségét. A közösen vállalt áldozat – a szabadságharc és a rákövetkező kényuralmi korszak – szilárdította meg a nemzet az összetartozás tudatát. Ha valamit érdemes ünnepelni március 15-én, akkor e tényt joggal az.
Fehér Zoltán írása
