Az Európai Unió szlogenje: „válsághelyzetben tanúsított szolidaritás”, magyar változata: "válsághelyzetben a tanúsítandó szolidaritás".
A napokban elfogadása kerülő nyugdíjreform heves kritikákat váltott ki nemcsak ellenzéki, de még kormánypárti szimpatizáns, polgári értékeket valló választópolgárok között is. Csak az egyesületünk levelezőlistája közel félszáz hozzászólást gyűjtött össze a témában, amit csak a felsőoktatási törvénytervezet haladt meg az elmúlt hetekben, 96 hozzászólással.
A téma megközelítésében több irányba lehet elrugaszkodni. Van, aki a pénzügyi hatásait vizsgálná, és lesz olyan, aki ismét a demokrácia végét vizionálja. Azonban egy elv nagyon fontos részét képezi a teljes történetnek (a történet teljességért) a politikai pártokon, vagy sokadszor átszámolt számokon, vagy hatalmi rendszerekben gondolkodáson kívül, a szolidaritás. A szó jelentése: valakivel, valakikkel közösséget vállalni, a sajáton kívül eső ügyeket is támogatni. Manapság rendkívül „trendi” szolidárisnak lenni, nemzetközi fórumok, az ENSZ, az EU és a NATO is előszeretettel hirdeti programjait a szolidaritás jegyében. De szolidarítunk a hajléktalannal, a beteggel, az árvízkárosulttal, s talán csak a fizetésünk jó részének hiányán észleljük, de szolidaritunk a mai több millió magyar nyugdíjassal is. S jól van ez így, szolidarítani kell. A fejlődő világ már korábban felismerte, és némiképp bűntudat vezérelve dekolonizált régi barátai iránt döntött amellett, hogy pénzügyileg is segítséget nyújt a harmadik világ elmaradt népei számára. Az másik kérdés, hogy szolidárisak csak úgy nem szoktak az emberek kompenzáció nélkül lenni. Pedig itt lenne az ideje. Mint ahogy a támogató országoknak megéri a harmadik világ országait felemelni tengernyi, főleg gazdasági okból. Fel kell ismernünk, hogy szolidaritani megéri nekünk is, mert ha szolidarítunk, elvárhatjuk, hogy felénk is szolidárisak legyenek. Gondolhatunk arra, hogy ha Németország, ahogy arról több elemző feltételezi, a Lisszaboni szerződés adta lehetőséggel élve kiugrást tervez az Unióból, és ezzel egy szolidárissal kevesebb lesz. De épp ilyen eset, ha a magyar munkavállaló nem hajlandó szolidarítani a mai 84 évessel. Sajnos magánynyugdíj tagság és befizetések ide vagy oda, nem kellene csak úgy cserbenhagyni azt, aki segítségre szorul. Jelen esetben ez az állam, közvetve pedig napjaink nyugdíjasai. Vagyis jobban mondva nem kellene cserbenhagyni, de lehet. Viszont mindig fenn áll a veszélye, hogy a kiugró egyedül marad. És egyedül lenni a mai világban, semmilyen téren sem jó. De mit lehet tenni, mi szolidarítani is csak kicsit máshogy tudunk, kicsit magyarosan, a mi szánk íze szerint: éljen a szolidaritás, csak pénzembe nem kerüljön!
Molnár Fanni Eszter írása
