„De a rendszert, amelyben immár húsz éve élünk, többé nem mentegethetjük a változással, amely annak idején úgy ahogy, végbement. Magyarországon az idő azóta valahogy megállt.”

nem eléggé ismert közéleti szereplő

Több ”tekintélyes, mértékadó, elismert és leszerepelt” közéleti szereplő írásai ellenére (például Halmai G.: Búcsú a jogállamtól, Élet és Irodalom, LIV. Évfolyam, 29. szám) a demokrácia nem került válságba, azonban a (neo)liberalizmus mindenféleképpen. De ez nem újdonság, a közhiedelemmel ellentétben ugyanis e két fogalom csakis válóperes ügyvédekre vár mostanság – aztán lehet dönteni, kihez kerüljön a gyerek, de ez egy másik probléma. Szóval a demokratikus harmadik magyar köztársaság köszöni szépen jól van, sőt: esélyt kapott a  kibontakozásra, mert végre újratárgyalhatunk egy-két régi problémát, hogy új megoldást találjunk rá. Például a lusztrációra.

A témát a Biszku Béláról szóló dokumentumfilm, a bemutatás nehézségei (letiltja-e, vagy sem), aztán a nyilatkozatháború (nyilatkozik-e, vagy sem), illetve ennek kapcsán a Jobbik akciója (elítélik-e, vagy sem) hozta újra divatba a szélesebb köz tudatában.

Távol álljon tőlem egy filmelemzés írása; aki teheti, nézze meg és döntse el az alkotás művészi értékét – ha van. Mindenesetre kiderült, egy olyan ember, aki az 1956. november 4-e események után Kádár János egyik bizalmi emberének számított, és mint belügyminiszter (1957. május 9.–1961. szeptember 13.) közvetlenül irányította a forradalom utáni megtorlást, most egy II. kerületi villában tengeti visszavonultan életét havi 200 ezer forint nyugdíjból– úszómedence nélkül, azt nem engedte a szabályozott pártállami kiutalós-rendszer. Mert megteheti. Az elítéltek pedig felháborodva utálják, vetik meg és anyázzák Márokpapi egyetlen hírhedt szülöttjét. Aztán jön a kellemetlen szembesítés, amelynek során Biszku Béla életkorát meghazudtolva érvelte le kérdezőit. Dióhéjban ennyi égett a HD kamera digitális izéjébe.

Winston Churchill jegyezte meg emlékiratában; hogy „az USA mindig megtalálja a jó megoldást, miután kimerítette az összes lehetséges alternatívát.” Ha az idézetet a hazai viszonyokra vetítjük, egyértelmű: Magyarország talált egy nem működő alternatívát, az ún. rózsadombi paktum néven ismerté vált koncepcióban. Egyes értelmezések szerint a paktum csupán a régi és az új elitek kompromisszumaként köttettet a ’80-as évek végén a gazdasági és politikai hatalom átmentésére, azonban itt többről van szó; a liberális értelmiség elgondolásának kudarcáról a felelősségre vonás problémájának kezelésre, mely szerint a békés átmenet, a bársonyos forradalom ára az, hogy az előző rendszer vezetőit nem kell felelősségre vonni, sőt lehetőséget kell adni nekik, hogy a politikai és gazdasági közösség szalonképes tagjaivá váljanak. A Németh-kormány és az ellenzék között létrejött koncepció résztvevői arra számítottak, hogy a kibontakozó nagy magyar progresszióban a derék állampolgárok nem fognak foglalkozni előző vezetőikkel, mivel a megkapott szabadságban -„Tetszettek volna forradalmat csinálni.” - olyan jól-létben fognak tengődni, hogy csak legyintenek a múltra. A probléma elporlad, akárcsak a problémás egyének haláluk után. Szolgálati közlemény: nem így történt. A biszkubéla felhajtás legnagyobb tanulsága az, hogy egy olyan generáció (Skrabski Fruzsina és Novák Tamás a film rendezői) kér számon, amelynek most éppen a jól-létben kéne jól élnie és kinevetnie a számonkérés legparányibb gondolatát is. A bűnök képesek áteredni – mondja a kereszténység, illetve szociológiai kutatások. Mindenki találhat igazolást világnézeti meggyőződése szerint.

Az elmúlt időszak keserű tapasztalata világított rá különösen a lusztráció megoldatlanságára; ugyanis hiába lett egy kormánynak a választási eljárás szerint legitim hatalma, az édeskeveset ért társadalmi támogatottság nélkül. Lényegtelen, hogy jó-e a tandíj-kötelezettség bevezetése, a kórházak bezárása és privatizálása, vagy a kisiskolák bezáratása – bár véleményem szerint nem jó -, mert a reformok nem élvezték a társadalom támogatását, többé-kevésbe el is buktak, „ezek a komcsik ne beszéljenek itt.” (Természetesen nem vagyok egy-ügyű, számos ok miatt buktak még el.) És felteszem, ha nagyon megerőlteti magát a mostani kormány, olyan mondatok is megfogalmazódnak majd; hogy „ezek a nyilasok ne dumáljanak nekem.” Azt azonban be kell látni, a komcsizás nem az antigyurcsányista ellenzék politikai marketingesei által az íróasztalnál kitalált torpedó volt a kormány meglékelésére és a hatalom bármi áron történő megszerzésére. A zemberek maguktól is komcsiznak, mert az erkölcsi érzékük igenis háborog, ha olyanok akarnak reformdiktálni, akik eszmeileg és a gyakorlatban is abból a közegből eredeztethetőek, akik a tömegbe lövettek, éjjel embereket vitettek el, vagy éppen a továbbtanulás lehetőségétől fosztottak meg stb. Ha pedig az erkölcsi érzék igazságot akar, nehezen veti alá magát a bizalmat feltételező reformoknak, és nem fogadja el a tekintélyt. Autoritás nélkül pedig nincs kormányzás. Nem volt a múltban, és nem lesz a jövőben sem. Ezért kell nem csupán dióhéjban foglalkozni a lusztrációval.

Nem vádolhatjuk azzal a teljes magyar elitet, hogy ne akart volna más megoldást találni a rózsadombi paktum helyett. A rendszerváltás utáni első parlamenti ciklusban igen éles vita alakult ki a kommunista rendszerben pozíciót betöltők felelősségre vonásáról (Ld.: Kónya-Pető vita az igazságtételről.), illetve a kormánypártok részéről történt törvényi szintű kísérlet a rendezésre. Ez volt az Országgyűlés által 1991. november 4-én elfogadott Zétényi-Takács-féle törvény, amelyről Göncz Árpád akkori köztársasági elnök által kért előzetes alkotmányossági vizsgálat eredményeként az Alkotmánybíróság 11/1992 –es határozata kimondta, hogy a törvényszöveg sérti a jogbiztonság követelményét, minthogy már elévült bűncselekményeket kíván újólag büntethetővé tenni, illetve az elévülési idő érvényességét olyan szempontok alapján módosítaná, amelyek egy jogállami rendszerben elfogadhatatlanok. Megszületett a határozat a köztársaság legfelsőbb grémiumától, amelynek le kellett volna zárnia a kérdést, ugyanakkor értetlenül állunk; akkor miért is nem csillapodtak a kedélyek.

A lusztráció-probléma mutatja meg kristálytisztán azt, amire az elmúlt húsz év folyamatai világítanak rá: van valami a jogon túl, ezért eredménytelen, ha valamennyi probléma megoldását a jogra, mint afféle omnipotens társadalmi jelenségre hárítjuk, melyet a politikai közösség egy része csalhatatlansággal ruházott fel. Az Alkotmánybíróság és a demokratikus rendszerváltó erők meghatározó többsége hiába próbált a legalitás princípiumára helyezkedve kezelni egy társadalmi kérdést. Ez a felfogás a jogállam formáját és tartalmát összemossa abban a tévhitben, hogy egy demokrácia attól jogállami, hogy a jogállamiság értékei hatják át, a jogállami értékek pedig az olajozottan működő jogállami eljárásrendben jutnak kifejeződésre. Csakhogy, ami jogállami, az nem feltétlenül igazságos. Másképpen: a legalitás nem feltétlenül vezet legitimitáshoz. Hogy mennyire elégtelen lett ez a pusztán az eljárásjogi garanciákra helyezkedő érvelés, jól mutatja, hogy a vita hullámai az AB döntése után sem ültek el, elsősorban azért, mert politikailag az ügy korántsem jutott nyugvópontra.

Megtekintve a közel 20 évvel ezelőtti parlamenti vitát a törvénytervezet megszavazásakor, az ellenzéki szónokok; Mécs Imre (akkor még SZDSZ), vagy Vitányi Iván (még mindig MSZP) felszólalásaik során ugyan sürgették a lusztráció ügyét, azonban ellenérveik nem a törvénytervezet módosítására irányult, hanem magának a lusztrációnak az elvetésére. „És ezzel mit érnénk el? Megint lenne egy csomó bűnbak, aki megérdemelten ülne ott – ne vitassuk –, de nem tisztulna meg a magyar társadalom, nem vizsgálná meg azt, hogy hogyan történhetett, hogy egy egész nép járomba dugta a fejét (…), hogyan jutottunk el a legvidámabb barakkig, hogy foszlott szét minden közösségünk.”. Jómagam több okból kifolyólag szeretnék egy közösségteli országban élni, és ehhez, ha Mécs Imre fenti tételét elfogadom, kell a megtisztulás. Ha pedig ez nem megy alulról, mert közösségek nélkül valóban lehetetlenség, a jó államnak kötelessége felülről azt kezdeményeznie. Ha egy csecsemő összepiszkítja magát, akkor a szülők sem várják meg, amíg a kisded megengedi a fürdővizet magának, hogy letisztogassa magát, mert magától képtelen lenne rá. Ehelyett sírás-rívások árán tisztába rakják. Vitányi Iván pedig egyenesen látnokként szólalt fel – nem mellőzve a baloldali retorika szükségszerűségre való hivatkozását - mivel szerinte a törvény több „igazságtalanságot eredményezne, mert az eljárás nehézségei miatt szükség szerint a nagyobb bűnök maradnak homályban, a legnagyobbak hozzáférhetetlenek maradnak, de a kisebbek napvilágra kerülnek. Igazságtalanságot, mert valódi bűnök lesznek bizonyíthatatlanok és ugyanakkor kicsik (…) vagy ártatlanok kerülnek gyanúba.” 

A külföldi példák misztifikálást elvetve annyit megjegyeznék, számos példa bizonyítja, egy ország – legyen az akár posztkommunista - nem rendül bele a felelősségre vonásba vagy az akták megismerhetőségébe. A németek létrehoztak egy intézetet az összes Stasi-akta elhelyezésére, ez lett a Gauck Intézetként ismertté vált intézmény, ahol nem korlátozták, ki férhet hozzá az aktákhoz: az áldozatok, az elnyomók, az érdeklődő kutatók vagy csak a kíváncsiskodók. De ennél is tovább ment Észtország, ahol a kommunista hivatalnokokat egy bizonyos rang felett azonnal nyugdíjazták, és eltiltották őket a köztisztviselői állások betöltésétől. Sőt, a lesajnált Romániában húsz év késéssel született meg a lusztrációs törvény, mely szerint a volt nómenklatúra tagjai öt évig nem tölthetnének be sem államfői, sem képviselői, sem kormány-, sem polgármesteri vagy alpolgármesteri, sem önkormányzati képviselői, sem bíró vagy ügyészi, sem egyéb állami tisztséget. (A megszavazott törvényt idén nyáron a román Alkotmánybíróság szintén elkaszálta.)

Mi lett végülis nálunk? A kétségtelenül több ponton erős kihívásokkal küzdő Zétényi-Takács-féle törvény bukása után az Országgyűlés 1994. március 8-án szavazta meg a 1994. évi XXIII. törvényt az Egyes fontos tisztségeket betöltő személyek ellenőrzéséről. A törvény ugyan tételesen és nevesítve felsorolja a vizsgálandó személyek körét, azonban az 5 § (4) pont szerint az „ellenőrző bizottság tagjává megválasztott bíró nem ítélkezhet”, azaz valódi szankció nem követhette az elszámoltatást. Az eljáró bírók csupán a Magyar Közlöny személyi részében hozhatták nyilvánosságra a vizsgált személy nevét, ha az a törvény értelmében nem mondott le rendszerváltás utáni tisztségségéről. Nem tudom hibáztatni Horn Gyulát, aki az átvilágítása után egyáltalán nem szándékozott lemondani, s a közhírré tétetésre csupán annyit reagált; „Na és?”. Micsoda nőnapi ajándék volt ez a törvény sokaknak.

Richard Münch az elismert Die Kultur der Moderne című könyvében szembeállítja az angolszász és a német értelmiség jellemzőit. Az igazság felfogását tekintve az angolos műveltség a megismerésnek és az érvényes tudásnak a közértelmességhez, a közös értelemhez és közös tapasztalatokhoz való kötöttségét, a pragmatikus irányultságát, az elméletek gyakorlati beválásának, mint igazságkritériumnak a megkövetelését, továbbá az igazságnak a megismételhető kísérletezésnek és az értelmiségi közösség folyamatos önellenőrzése általi óvatos megközelítését hirdeti. Ezzel szemben a német kultúrkörben az igazság kiemelkedése a jelentős, munkálkodó magányban létrehozott professzori mű kinyilatkoztatásától várható, és az elméletek az örök igazság igényével lépnek föl. Mindez olyan szempontból érdekes, hogy a rendszerváltáskori értelmiség – főleg jogász értelmiség – tanulmányaik, ösztöndíjas utazásaik során elsősorban a német jogot és tudományelméletet szippantották magukba. Azóta felnőtt legalább két generáció, amelynek második beszélt nyelve az angol, egyre többet jár angol és amerikai egyetemekre, és talán egyre inkább az angolszász felfogást vallja magáénak. A dolgok tehát változnak, jó lenne, ha a magyar társadalom komcsizása is úgy megváltozna (értsd: eltűnne), hogy csak a szalonzsidozással kelljen törődnünk a továbbiakban.

Fehér Zoltán írása